2018. december 29., szombat

Összetörtél

Sziasztok, kedveseim!
Ezúttal egy saját one-shottal érkeztem.

Párosítás: Woogyu (Woohyun és Sungkyu)
Figyelmeztetés: trágár szavakat tartalmaz!

Remélem, tetszeni fog! 
_______________________________

Van valami lenyűgöző abban, ahogy az ember feje kóvályogni kezd, majd minden elhomályosul, végül teljesen tompává válik az alkoholtól. Csodálatos érzés, ahogy érzed, hogy elveszíted az irányítást az agyad felett, és már semmit sem te kontrollálsz. Így nem a te felelősséged. Így már nem hibáztathatod magad semmiért, amit ilyenkor teszel. Mert nem vagy beszámítható.
Ezért szerettem inni. Ezért ittam mindig. Ezért menekültem bele ebbe az állapotba, amiben semmi sem az én hibám volt. Senki sem mutogathatott rám ujjal, ha valamit eltoltam, hogy „Te tetted! Ez a te hibád!” Soha többé nem kellett azokat a szavakat újra hallanom, vagy éreznem azt az érzést. Mert nem voltam abban az állapotban, hogy ésszerű döntéseket hozzak. Többé már nem ismertem azt az állapotot.
És ezt imádtam.
Belevigyorogtam a poharamba, és felhajtottam az alján bánatosan lötykölődő whiskyt. Lecsaptam a pultra a poharam, ami nagyot koppant a fényesre sikált fán. A pult mögül jövő fények átszűrődtek a pohár üvegén, és érdekes, aranyszín mintákat festettek a faborításra. A kezembe támasztottam az állam, úgy figyeltem a furcsa, de szép mintákat. Sokkal érdekesebb volt, mint a hátam mögött kibontakozó verekedés.
– Eun-Soo, adj még egy whiskyt! – kiáltottam, fel sem nézve a pultos lányra, akit már ezer éve ismertem; nem csoda, több mint egy éve törzsvendége voltam Szöul legmocskosabb kocsmájának, ahová épeszű ember be nem tette a lábát. Ez is pont azt bizonyítja, hogy egy éve nem voltam épeszű. Nemhogy épeszű, józan sem nagyon. Vagyis… amíg átaludtam a napot egy-egy másnaposság után addig nem ittam egy kortyot sem, szóval ezt nevezhetjük józanságnak, nem? Amíg ki voltam ütve legalább nem voltam egy bömbölő nyálgép, aki végigsírta az éjszakát. A büszkeségem is oda lett, ha volt is valaha egyáltalán. Még hogy sírni… szégyen. Undorító, ami lett belőlem. És mivel undorodtam magamtól, így még csak nem is akartam tudni magamról. A pia pedig irtó megértő társam volt az önutálatban, és támogatta azt az ötletem, hogy próbáljak huszonnégy órából legalább tizennyolcat öntudatlan lenni.
– Szerintem mára már eleget ittál, Sungkyu – jött Eun-Soo hangja, valahonnan messziről.
Megmarkoltam a poharam, és felemeltem, de a fejem le akart esni, szóval azt inkább nem emelgettem sehová.
– Ne kelljen könyörögnöm, Eun-Soo! Töltsd tele a poharam!
Eun-Soonak meg volt az a rossz szokása, hogy vigyázni akart rám. El akarta dönteni, mikor volt elég a pia, és mikor kellett volna már hazamennem. De én a hátam közepére sem kívántam. Se a törődését, a kioktatását meg főleg. Haza… ugyan már. Egy éve nem volt otthonom. Csak egy lyukam volt, ahol kihánytam a belem egy-egy durva este után, aztán elaludtam, míg úgy nem döntöttem, hogy megint túl józan vagyok a való világhoz.
Haza… a haza szóról olyan emlékek jutottak eszembe, amik arra késztettek, hogy addig igyak, amíg alkoholmérgezést nem kapok, és ki nem rohad a májam.
Nekem is volt egyszer otthonom. Volt valaki, aki minden este várt rám, és volt valaki, akit én is várhattam.  Aki mellé egy hosszú nap után lefeküdtem, akit átöleltem, akinek a nyakába fúrtam az arcom, és csókokkal borítottam el, míg el nem aludtunk, vagy épp bele nem kezdtünk valami másba… Nekem is volt egy hely, ami többet jelentett egy szimpla otthonnál. Volt valakim, aki minden reggel úgy ébresztett, hogy a fülembe suttogta „Ébredj, napsugaram!”, és addig csókolt, amíg meg nem adtam magam. Nekem is volt valakim, akitől elgyengültem, és akiért mindent megtettem volna.
Aztán elbasztam.
– Hozd már azt a rohadt whiskyt, Eun-Soo, amíg szépen kérlek! – üvöltöttem, de a hangom vagy háromszor elcsuklott, és olyan kásásan hangzott, mintha homokot nyeltem volna. Még mindig nem voltam eléggé kiütve, ha ilyesmiken járt az eszem. Pia kell, de rögtön, mielőtt elveszítem a fejem.
– Jobban teszed, ha nem kiabálsz vele – jött egy csendes hang mellőlem. Olyan csendes, hogy majdnem meg sem hallottam, de épp akkor hallgatott el a zene a rádióban. Baromi lassan fordultam a tag felé, aki mellettem ült, mert közben a pult fel-le kezdett mozogni, és mintha a székem is jobbra-balra dobált volna. A gyomrom kezdett visszabeszélni. Nagy nehezen, de sikerült ráfókuszálnom a srácra, aki mellettem ült.
– Bocs, Min-Kyu, de a csajod baromi rosszul végzi a munkáját. Az lenne a dolga, hogy… – Hikk! – Kihozza, amit kérek tőle.
– Ha alkoholmérgezést kapsz, őt vonják felelősségre. Nagyon is jól végzi a munkáját – jött a hideg válasz.
– Hát, ha a vendégek kielégítésről van szó, még van mit tanulnia – vigyorogtam kábán, lehunyt szemmel. Ha tudnád, hogyan smárolt le a csaj, mikor még félig-meddig józan voltam... Gyér volt. Mintha lefejelt volna egy fa. Csókoltak már jobb…
A következő pillanatban hátracsuklott a fejem, és hanyatt lezuhantam a székről. Földrengésszerű robaj kíséretében elterültem a padlón, mint a lisztes zsák. De még el sem jutott a tudatomig, hogy mi a fene történt, már éreztem is a kezeket, amik galléromnál fogva felrántottak. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy eltört az orrom, és valami meleg csorog le a számon. Ez a kis pöcs pofán vágott. A rohadt életbe, hangosan is kimondtam volna azokat a dolgokat?
– Te rohadt szemét – sziszegte Min-Kyu, és a pultnak vágott. Csak pár másodperces késéssel jutott el az agyamig, hogy a fájdalom kettérepeszti a gerincem. Újabb jó oldala  a piának: csak késve jön rá az ember, hogy baromira fáj, ha összeverik. Hiába sorozata meg a fejem Min-Kyu az öklével, csak jó tíz másodperccel később kezdtem el csillagokat látni, és megérezni, hogy szétrobban a fejem. A vér beterítette az arcomat. Mikor Min-Kyu kiélte a dühét ismét megragadott és úgy taszított a földre, mint egy cigi csikket, én meg pont úgy is terültem el.
Négykézlábra próbáltam támaszkodni, de a gyomrom vészesen vissza akarta juttatni a tartalmát ebbe a világba. Nem mertem semmi hirtelen mozdulatot tenni. Inni imádtam, hányi kevésbé.
– Nem engem kéne megverned – hörögtem vértől teli szájjal. Kiköptem a pépes nedvet a számból, beterítve alattam a padlót. – A csajod kezdte. Nem akartam tőle semmit.
Felnéztem rá, de csak homályos, kavargó képet láttam magam előtt.
– Tudjátok nagyon jól, hogy nekem csak egy valaki létezik. Akkor se dugnám meg, ha az utolsó lyuk lenne ebbe a mocskos kocsmában.
Már megint nem tudtam befogni a pofám.
A homályban láttam, ahogy felém vetődik, és a nyakam felé kap; már felkészültem az ütésre. Ennél már úgysem lehet rosszabb. Bár, ha kórházba visznek, lehet, hogy teljesen ki kell józanodnom.
Azonban az ütés elmaradt.
Kábán pislogtam oda, hol Min-Kyut sejtettem, de csak homályos foltok táncoltak a szemem előtt, és minden forgott, és forgott, és forgott. Nagyot kellett nyelnem, hogy ne hányjam el magam. Egy pillanatra lehunytam a szemem, mély levegőt vettem, pislogtam is párat, hogy kitisztuljon a látásom.
Hát persze, hogy nem tudta kitépni a belem, mikor valaki épp torkon ragadta, és a lehető legtávolabb taszította tőlem. Az idegen túl jól öltözött volt ahhoz, hogy idevaló legyen. Nekünk itt mind szakadt és mocskos ruhánk volt, az arcunk beesett és színtelen, a szagunk pedig büdös. De ő… Ő fekete nadrágot viselt, amibe beletűrte fehér ingét, az ujját feltűrte a könyökéig, kissé barnás bőrén kitüremkedtek az erek, amitől nagyot kellett nyelnem. A fejét nem láttam, de a haját… a haja olyan fekete volt, akár az éjszaka, és szanaszét állt. Az illata betelítette a kocsmát, elnyomta az alkohol és a hányás bűzét. Az inge izmos hátára tapadt, a feneke pedig olyan formás volt abban a nadrágban, hogy összefutott a nyál a számban. Nem gondoltam, hogy az ember részegen is lehet kanos. Nem gondoltam azt sem, hogy ilyen gyorsan ki lehet józanodni egy tökéletes fenék látványától. Tátott szájjal bámultam fel a srácra, aki háttal állt nekem, és épp megmentett attól, hogy a kórházban ki kelljen józanodnom. Már csak ezért köszönetet érdemel.
– Ha még egyszer megütöd, egyesével töröm el az ujjaidat, és feldugom a seggedbe.
Ott, ahol voltam, félig ülő, félig hányó pozícióban, tátott szájjal dermedtem meg. Nem tudtam nyelni, nem tudtam pislogni, nem tudtam gondolkodni. Az agyam… az agyam ott helyben adta fel, hogy értelmesen gondolkodjon. Mindenem úgy fagyott le, mintha megállt volna az idő. Egyedül a szívem… csak a szívem volt az, ami rögtön reagált. Olyan vágtába kezdett, mintha fejvesztve akarna elrohanni onnét. Döbbenet, félelem, reszketés, fájdalom suhant végig a testemen. Mindközül a fájdalom volt a legerősebb. Úgy csavarta össze a szívem, hogy szilánkok nyilalltak a mellkasomba, és majd’ kétrét görnyedtem.
És épp akkor, mikor az ajkam megremegett, a fiú felém fordította a fejét.
A szívem megállt.
A gyönyörűséges, gesztenyebarnán csillogó szemek az enyémbe fúródtak. Olyan mohón falták az arcom, mintha ezer éve éheznének rá, és most nem tudnának jól lakni. Úgy simogatta végig véres, beesett arcom, mintha maga lenne a Mennyország. Az én színtelen szemeim épp így falták az ő gyönyörűséges, makulátlan bőrét.
– Woohyun.  – A név, akár egy könyörgés hagyta el a számat. Úgy hangzott, mint fuldokló, ahogy levegőért könyörög, mint haldokló, ahogy életért imádkozik. Úgy hangzott, mint ahogy egy magányos, összetört fiú ejti ki az egyetlen ember nevét, aki képes életben tartani őt.
Woohyun elengedte Min-Kyu nyakát, akinek eszében sem volt, hogy rávesse magát. Helyette kikerekedett szemmel meredt az ismeretlen fiúra. Most látta először, mégis mindent tudott róla. Mindenki ismerte őt itt, ebben a kocsmában. Számtalanszor hallották, ahogy Sungkyu részegen, öntudatlanul elsírta a történetét.
Két fiúról szólt, akik mosolyát megirigyelte a világ, ha egymásra néztek. Akik úgy ölelték egymást, mintha nem lenne holnap, és úgy csókolták egymás ajkát, mintha abban rejlene az élet. Akik szíve úgy dobbant meg a másiktól, mintha a világ tényleg gyönyörű lenne.
Mígnem az egyikük el nem szúrta, és tönkre nem tette azt a gyönyörű világot, amiben éltek. Mígnem a másik elment, és soha többé nem tért vissza. Egyetlen hiba, egyetlen félreértés, és az a tündöklő világ körülöttük darabokra hullott.
Ez a történet tönkretette engem.
Talán tönkretette Woohyunt is.
– Sungkyu – suttogta, a nevem úgy gördült le az ajkáról, mintha ezer éve várna erre.
Lassan, szemét le nem véve rólam leguggolt hozzám, mígnem arcunk egy vonalba került. Éreztük egymás leheletét, egymás illatát, és hallottuk egymás szívverését is, amint egy ritmusra lüktetnek.
Woohyun felemelte a kezét, ujjai tétován, bizonytalanul rásimultak véres arcomra. Puha bőrével letörölte rólam a vért. Kikerekedett szemmel, száguldó szívvel meredtem az arcába, azon töprengve, vajon mennyi alkoholt ihattam, hogy ilyen gyönyörűségeset hallucinálok.
Woohyun, mintha ráébredt volna, mit is tesz, elkapta a kezét. De engem, akit már nem érdekelt, hogy mindez csak hallucináció-e, utánakaptam. Woohyun bizonytalanul pillantott rám, miközben ismét az arcomra tettem a kezét, belesimulva puha, meleg tenyerébe.
– Csak még egy kicsit… Olyan szép ez az illúzió.
Woohyun halkan, csilingelve felnevetett, én pedig megborzongtam a szépséges hang hallatán, ami után egy éve vágyakoztam.
– De hisz itt vagyok. Tényleg itt vagyok.
Elmosolyodtam, lehunytam a szemem, hagytam, hogy Woohyun meleg bőre átmelegítsen. Csak akkor nyitottam ki, mikor elhúzta a kezét, és megragadta a csuklóim.
A pillantsunk összekapcsolódott, úgy, mintha soha el sem szakadtak volna egymástól. A melegség úgy költözött vissza a testünkbe, mintha soha el sem tűnt volna. Mintha mindaz a sok szörnyűség meg sem történt volna, mintha mi ketten soha el nem váltunk volna.
Mikor Woohyun pillantása az ajkaimra siklott éreztem, hogy a mellkasom szétfeszül a vágytól, hogy magamhoz öleljem ezt a fiút; aki összetört engem.
Kezem a hátára fektettem, közelebb húztam magamhoz, s mikor nem ellenkezett, ajkaim az övére tapasztottam. A gyönyörűség végigbizsergette egész testem, ahogy Woohyun visszacsókolt, keze úgy kalandozott a testemen, mintha soha nem feledkezett volna meg róla, mintha emlékezne minden egyes porcikámra. Az ismerős érzés végigcikázott az ereimen, felhevítve a vérem, újra megdobogtatva halott szívem. Testünk összepréselődött, ajkaink összeforrtak, szomjasan kapaszkodtunk egymásba. Bocsánat és megbocsátás... mindezt már nem kellett kimondani. Kétségbeesetten, reménykedve öleltem magamhoz a fiút, aki tönkretett, majd újra összerakott engem.

2018. december 18., kedd

Our first 60 seconds

Sziasztok!

Elsőként szerettem volna megosztani veletek az egyik kedvenc Myungyeol fanficemet. Az eredeti műhöz linket lejjebb találtok, a fordítást pedig én készítettem! Nem tudom, miért épp ezt választottam elsőnek, talán azért, mert szerintem nagyon aranyos... Mindenesetre, remélem, tetszeni fog!

Cím: Our First 60 seconds
Párosítás: Myungyeol (Myungsoo és Sungyeol)

Eredeti mű: ITT

_____________________________ 

Sungyeol szemszöge

Ahogy besétáltam a kávézóba
az első dolog, amit megláttam, te voltál;
A szemeid, az ajkad…
Micsoda gyönyörű kilátás!
Miközben megrendeltem az italom
még egyszer rád néztem.
Szóval…
áruld el, ki vagy te?
Ragyogó tekintetedtől megborzongok.
Azok az apró mosolyok…
Még csak egy perc telt el,
de áruld el a neved!
Eldobom a gyűrűm,
én megtartottam az ígéretem.
Az egyetlen, amit tudok, hogy
ez volt életem legjobb 60 másodperce.
Elmegyek, pedig érezni akarom az illatod.
Aztán meghallom, hogy valaki engem szólít.
Oh, te vagy az.
„Uram, elejtette a…”
Kezeimmel megfogtam az arcát,
közelebb húztam magamhoz.
„Mondd meg a neved.”
– aztán elengedtem.
Ő zavarodottan állt előttem.
„Milyen aranyos” – gondoltam.
Csak bámult rám, ahogy kezét a kezemre tette,
tenyerembe ejtve a gyűrűt.
Az a gyűrű,
az a fájdalom,
Meg kell tudnom a neved!
Ezután csak bámult rám,
majd odajött,
a fülembe suttogott:
„A nevem…
Myungsoo.”
Aztán BOOM.
Paprika piros arcom eltakarva rohantam el.
Szóval…
Cserkésszem be, vagy mi legyen?
Azt hiszem, ezt már nekem kell kitalálnom.

________
Myungsoo szemszöge

Amint a „60 seconds” dal felcsendült a fejemben,
te hirtelen megjelentél;
egy gyönyörű kilátás,
gyönyörű szemek,
ragadós mosoly.
Rabul ejti a szívem.
Látom, ahogy megrendeled az italod, rám nézel,
én gyorsan elfordulok, visszatartom a fanboy érzéseim.
„Tényleg ennyire gyönyörű?”
De akkor meglátom azt az apró gyűrűt.
Szóval foglalt?
Miért? Meg kell tudnom a neved!
Tovább bámullak,
repes a szívem.
Látlak elmenni,
de várj, a gyűrűd!
Utána rohanok,
„Uram, elejtette a…”
Megfogta az arcom.
Kezei nagyok, melegek.
„Mondd meg a neved.”
A hangja is gyönyörű,
a gerincemen borzongás fut végig,
olyan ez, mint egy játék, igaz?
Közelebb hajoltam a füléhez, azt suttogva:
„A nevem…
Myungsoo.”
Aztán csak álltam, nézve, ahogy a gyönyörű idegen elrohan.
„Ez volt életem legjobb 60 másodperce.”

2018. december 15., szombat

Nyitás!

Szia, kedves idetévedt látogatóm, üdvözöllek a
Once You INspirit, You Can't OUTspirit
 blogon!

Hadd mutatkozzam be! Kim Nana az írói álnevem, szóval nyugodtak szólíts csak Nanának. Inspirit vagyok, vagyis Infinite rajongó. Kik is az Infinite? Ők egy dél-koreai fiúbanda, akik még 2010. június 9-én debütáltak. A banda 6 tagot számlál: Kim Sunggyu, Jang Dongwoo, Nam Woohyun, Lee Sungyeol, Kim Myungsoo és Lee Sungjong. Van egy ex-tag is, aki mindig is kiemelkedő helyet fog elfoglalni a szívemben: Lee Howon, vagy becenevén Hoya. A blogon róluk írt yaoi fanfictionöket olvashatsz. A történetek tartalmaz(hat)nak 18+-os jeleneteket, illetve trágár beszéd is előfordulhat.

Itt megtalálhatod a saját ficeimet, illetve fordításokat is. A fordítások mások által, eredetileg angolul írt ficek lesznek, amiket azért fordítottam le, mert szerintem muszáj mindenkinek olvasnia, annyira jók. A fordítások esetében mindig megtalálod majd a linket az eredeti íráshoz, vagy szerzőhöz.

Ha nem ismered a bandát az sem baj, mert a történeteket így is érteni fogod.

Remélem, elnyeri a tetszésed a blog, és visszalátogatsz még hozzám!

Puszi: Nana