2019. január 20., vasárnap

60 másodperc épp elég


Sziasztok!


Ez itt az első one-shotom ebben az évben. Én nagyon-nagyon élveztem megírni, ez az első ficem, amivel tényleg elégedett vagyok. Szóval remélem, nektek is tetszeni fog!

Párosítás: Myungyeol
Figyelmeztetés: yaoi


_________________________________




60 másodperc épp elég arra, hogy meghalj. Vagy arra, hogy szerelembe ess. Esetleg mindkettő.

Egy.

Lee Sungyeol a zsebébe süllyesztett kézzel sétált a Han folyó mentén. Tekintete messze kalandozott, figyelte a folyó lassú folyását, ahogy a nap arany sávokat festett a habok közé, és ahogy megcsillant egy-egy nedves sziklán a parton. 

Kettő.

A szél enyhén fújt, vállig érő, világos haja kócosan meredt szanaszét, bő inge meg-meglebbent, a karja már libabőrös volt a hidegtől. Talán kabátot kellett volna felvennie, vagy legalábbis egy dzsekit – morfondírozott.

Három.

Későre járt már, a nap lassan kúszott a felhők felé, hogy még egyszer utoljára megcsillanjon a Han folyó tiszta habjai között, majd végleg lebukjon a szürke fellegek mögött. Az utcai lámpák abban a pillanatban felvillantak, elárasztva a sötétségbe burkolózott utcát.

Négy.

Sungyeol megborzongott. Jeges érzés öntette el, pedig annyira nem volt hideg. Úgy érezte, mintha a szívét jéghideg karmok szorítanák össze, s megpróbálnák kitépni a helyéről. 

Öt.

Megtorpant. Halkan zihált, miközben egyik kezével azt a pontot masszírozta, ahol a fájdalom érte.

Hat.

Borzalmasan rossz érzése volt. Egész testét jeges, borzongató érzés kerítette hatalmába, és semmiből jövő rettegés lett úrrá rajta.

Hét.

Összeszorította az ajkát, és kényszerítette magát, hogy menjen tovább. Lábai mintha ólomból lettek volna, és nem akartak engedelmeskedni. De azért csak erőltette, nem akart megállni.

Nyolc.

Az utcán nevetés, és hangos beszélgetés hangjai olvadtak össze egyetlen masszává. Az út menti kisboltok és éttermek dugig voltak, az utca népes volt, emberek jöttek-mentek, talán munkából, talán az iskolából.

Kilenc.

Két kislány rohant el Sungyeol mellett, szinte fellökték, olyan gyorsan kergették egymást. Közben nevettek, arcukon boldog vigyor terült el, a hajuk a szemükbe lógott, oda sem figyeltek, merre mennek, csak egymást lesték, nehogy az egyik elkapja a másikat, és nehogy a másik meglógjon a fogó elől.

Tíz.

Sungyeol megdörzsölte a karját ott, ahol az egyik kislány beléütközött.

Tizenegy.

A lámpák fénye bevilágította az egész utcát, olyan fényárban úszott, mintha a Mennyország kapuja nyílt volna meg, és öntötte volna el Szöul legnépesebb környékét.

Tizenkettő.

Talán a fény volt az oka, hogy Sungyeol még azelőtt észrevette, hogy mindenki más is megérezhette volna.

Tizenhárom.

Nem. Nem a fény volt az oka. Hanem a hang.

Tizennégy.
Fülsiketítő csikorgás robbantotta szét a nevetés és a beszélgetés hangjait, és az utca egyetlen másodpercre olyan mélységes csendbe borult, mintha minden megállt volna.

Tizenöt.

Az idegtépő, dobhártyaszaggató csikorgás egyre erősödött, olyan elviselhetetlenné vált, hogy Sungyeolnak be kellett fognia a fülét. Ordítani tudott volna a hangtól. Oldalra kapta a fejt, és akkor meglátta. Egyetlen szívdobbanásnyi pillanattal előbb, mint a többiek.

A feléjük száguldó, ide-oda rángó hatalmas, fekete dzsipet.

Tizenhat.

És aztán kitört a pánik. A nevetést sikoltások váltották fel, amelyek felrobbantották az éjszakát, és elnyomták még az éktelen fékcsikorgást is. A beszélgetés őrült ordításba váltott, és a korábbi hűvös levegő egy szempillantása alatt fagyott meg. Az emberek azt sem tudták merre rohanjanak, merre térjenek ki a hatalmas autó elől.

Tizenhét.

Sungyeol úgy állt ott, mint akit odaragasztottak. Az agya nem volt képes kiadni az utasítást a lábának, hogy mozduljon már meg. Ott állt, mint valami kőszobor, és az autó egyre közelebb, és közelebb száguldott felé.

Tizennyolc.

Látta az ittas sofőrt, ahogy beszámíthatatlan állapotban rángatta ide-oda a kormányt. Látta a menekülő felnőtteket, akik mások gyerekeit kapták fel, és vitték biztonságba. Hallotta a fülsiketítő hangot is, ami elnyomott minden mást.

Tizenkilenc.

És látta a zsebre tett kézzel sétáló fiút is, aki fejhallgatóval a fején, mit sem sejtve sétált lefelé épp abból a sikátorból, ahonnét az autó fénysebességgel közeledett feléjük. Lehajtott fejjel, komótosan sétált lefelé, a szájából egy nyalóka pálcikája lógott ki.

Húsz.

Nem vette észre. Nem vette észre, mi történik. Nem fog tudni időben félreugrani. El fogják gázolni. Meg fog halni.

Huszonegy.

Pontosan egyetlen másodpercre volt szüksége Sungyeolnak, hogy ezt végiggondolja. Aztán futásnak eredt.

Huszonkettő.

A lába olyan gyorsan vitte, ahogyan még soha azelőtt.

Huszonhárom.

A szél belecsapott a szemébe, és úgy csípte, hogy könnyezni kezdett tőle. De nem hunyhatja le a szemét.

Huszonnégy.

Kiabált. Hogy mit kiabált, már nem emlékezett, de csak kiabált, üvöltött, ahogy rohant.

Huszonöt.

Égette a torkát a jeges levegő. Nem ér oda időben.

Huszonhat.

A lábai olyan gyorsan vitték, ahogyan csak tudták, de ez nem volt elég. Elmosódott zajként hallotta maga körül az emberek ordítását. Rákiabáltak, hogy menjen onnét. Hogy ne legyen hülye, és álljon meg.

Huszonhét.

Nem törődött velük. Tovább üvöltött, tovább rohant.

Huszonnyolc.

A szívében ismét érezte azt a jeges vasmarkot, ami ki akarta tépni a szívét. Gyomorforgató félelem mart a mellkasába.

Huszonkilenc.

El fog késni.

Harminc.

A fiú felnézett.

Harmincegy. 

Sungyeol szíve olyan hevesen dobbant meg, hogy majdnem elveszítette az egyensúlyát.

Harminckettő.

A fiú szemei kitágultak, ahogy meglátta a felé rohanó, ordítozó alakot. Olyan félelmet látott a szemeiben, amitől összerándult a gyomra. Egy pillanatra minden elhomályosult körülötte, és csak azt a rettegő arcot látta maga előtt, aki éppen felé rohant.

Harminchárom.

A fiú megtorpant.

Harmincnégy.

– Ne! – üvöltötte Sungyeol. – Menj onnan! Menj már el onnan!

Harmincöt.

Az autó éktelen hangja, ahogy a kerekei összeakadtak, és a fék dobhártyaszaggató zaja betöltötte az éjszakát.

Harminchat.

A fiúnak nem volt ideje észrevenni az autót. Már késő volt.

Harminchét.

A fiú fejhallgatójából bömbölő zene elnyomott minden más hangot. Sem a felé rohanó fiú hangját, sem a fékcsikorgást nem hallhatta.

Harmincnyolc.

Gyorsan fog történni. Észre sem veszi majd. Csak egy pillanatra fog fájni neki, aztán vége lesz. Elsötétül a világ, aztán már nem számít semmi.

Harminckilenc.

A fiú tágra nyílt szemei félelmet tükröztek. Az autó olyan gyorsan száguldott feléjük, hogy Sungyeol tudta, mindketten meg fognak halni. Egyetlen méter. Ennyi választotta el őt a fiútól.

Negyven.

Egyetlen méter. Ennyi választotta el a kocsit a fiútól.

Negyvenegy.

Még mielőtt a fiú felfoghatta volna, mi történik, a fejhallgató leszakadt a füléről, és a dübörgő dallamot egy sikoltó, fülrepesztő hang zúzta össze. Fájdalom robbant a fejében, a gerincében, és úgy érezte, kettéreped a teste. Egy angyal. Egy angyalt látott a homályban, amint kétségbeesett arca az övéhez közelít. Aztán minden elsötétedett.

Negyvenkettő.

Sungyeol teste majdnem kettészakadt a hirtelen fájdalomtól, ahogy hanyatt esett, majd végiggurult a járdán. A torkán akadt a levegő, a tüdejét feszítő fájdalom szorította, egy pillanatig nem kapott levegőt. Tátogva próbált meg levegőhöz jutni, de csak fuldoklott.

Negyvenhárom.

Aztán megérezte azt az apró mozdulatot.

A fiú előtt a sötétség felszakadozott, tekintete homályos volt ugyan, de határozottan élettel teli. A fejében lüktető fájdalomtól hányingere volt és szédült. Próbált fókuszálni, kivenni a környezetét. De csak egy valakit látott. Egy angyalarcú fiút, aki úgy szorította magához, mintha attól rettegne, hogy köddé válik.

Negyvennégy.

Sungyeol szívéről akkora kő esett le, hogy majdnem elájult. A fiú kinyitotta a szemét, úgy nézett fel rá, mintha legalábbis egy űrlény lenne. De kinyitotta a szemét. Sikerült. Sikerült. Odaért. Időben.

Negyvenöt.

Az idegen karja olyan erősen fonódott a fiú köré, hogy az már szinte fájt. Tekintete az övébe mélyedt, úgy járta be az arcát, mintha ez lett volna minden, amire várt.

Negyvenhat.

– Azt hittem, elkések – suttogta Sungyeol, és ahogy azokat a szépséges, gyönyörűséges barna szemeket nézte úgy érezte, ha soha nem láthatta volna őket az élete mit sem ért volna.

Negyvenhét.

– Én meg, hogy meghaltam. Azt hittem, egy angyal vagy – mondta a fiú.

Negyvennyolc.

Sungyeol ajkára mosoly kúszott, pedig nem hitte, hogy valaha újra képes lesz mosolyogni. Olyan mosoly volt ez, amitől a fiúnak elakadt a lélegzete. Tekintete azokra a mosolygós, telt ajkakra kúsztak, majd vissza a fiú tiszta, sötét szemeire, hogy aztán újra meginduljanak lefelé, az orra mentén, az állára, a nyakára, és vissza a szemére.

Negyvenkilenc.

– Myungsoo – suttogta a fiú. – Myungsoonak hívnak.

Ötven.

– Sungyeol.

Ötvenegy.

Sungyeol még mindig úgy szorította magához a fiút, mintha az még mindig veszélyben lenne, pedig már vége volt.

Ötvenkettő.

– Azt hiszem… –  mondta lassan Myungsoo, mert az ütéstől még nem egészen nyerte visz a tudatát. –  Meg kellene köszönjem.

Ötvenhárom.

Sungyeol ajkára kurta, pimasz vigyor kúszott.

– Hogyan szeretnéd megköszönni?

Ötvennégy.

Myungsoo szeme kitágult.

– Hát… Én…

Ötvenöt.

Sungyeol halkan, hogy csak ő hallja, felnevetett. Káprázatos, mennyire édes volt az a döbbent, szégyenlős tekintet. Döbbenetes. Hogy lehet valaki ilyen édes? Sungyeol nem akarta olyan nyilvánvalóan megbámulni, ahogyan Myungsoo tette, de így is látta, milyen gyönyörű.

Ötvenhat.

Úgy érezte, ha sohasem látta volna ezt a tekintetet, ezt az arcot, akkor elpazarolta volna az életét.

Ötvenhét.

– Egy kávé – mondta Sungyeol, még mindig Myungsoot ölelve, és védve. Tekintete vidáman csillogott, szinte már nem is érezte a fájdalmat. – Igyál meg velem egy kávét.

Ötvennyolc.

Myungsoo szíve megdobbant, és az ajkára akaratlan mosoly kúszott, amitől Sungyeol szíve is megdobbant.
 – Legyen.

Ötvenkilenc.

60 másodperc. Ennyi épp elég, hogy meghalj – gondolta Sungyeol, ahogy tekintete összeakadt Myungsooéval. Vagy hogy a szíved újra megdobbanjon. És erre mi vagyunk a legjobb példa.
Hogy egyikük sem bánta, hogy majdnem mindketten meghaltak, az biztos volt.

Hatvan.

60 másodperc. Lehet rémesen hosszú, vagy lehet borzasztóan rövid is. Minden csak attól függ, mi történik éppen.

Nincsenek megjegyzések: