2019. január 29., kedd

A te szemeden át

Sziasztok, kedveseim!


Ismét itt vagyok, egy újabb saját one-shottal! Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek!  

Párosítás: Woogyu
Figyelmeztetések: Az orvosi kezelésnek nincs köze a valósághoz, az egész csak fikció!


_____________________________




A szoba súlyos csendjét egyedül a műszerek idegesítő pittyegése törte meg. Az ablakból ködös, fehér fény áradt be, Sunggyu árnyékát vetette rá az előtte fekvő vékony testre. A fehér falú szoba fehér ágyában a fehér lepedők között egy fiú feküdt. A teste összetört, arca puffadt és sebes volt, a bordáját géz borította. Nehezen lélegzett. A műszer egyenetlenül pittyegett, a mellkasa hol megugrott, hol túlságosan elernyedt. Csend volt. És a csendben a pittyegés még elviselhetetlenebbé vált.
Sunggyu a fiú kezét szorította, az ajkához emelte, megpuszilta, de közben végig a fiú sebekkel borított arcát nézte. Mindent megadott volna, hogy kinyissa a szemét. Bármit megtett volna, hogy lássa azt az élénk, vidám tekintetet, amibe beleszeretett. Hogy újra ránevessen azzal a vibráló, ragadós mosolyával.
De a fiú nem mosolygott, nem is nézett rá. Nem ébredt fel. Sunggyu szemét csípni kezdték a könnyek, mély levegőt kellett vennie. Olyan érzése volt, mintha napok óta nem kapna levegőt. Pislogott egyet, beszívta, majd módszeresen kifújta a levegőt. Azt mondogatta magának, hogy minden rendben lesz. Semmi sem volt rendben, de ha sokáig mondogatja, el fogja hinni. Akkor megszűnik ez a fájdalom, ez a mardosó félelem a lelkében. Akkor talán ismét képes lesz levegőt venni.
Halványan észlelte, hogy öt másik fiú lépett a kórterembe, de nem bírta levenni a szemét az előtte fekvő, öntudatlan fiúról. Itt kell lennie, ha felébred. Azt akarta, hogy ő legyen az első, akit megpillant.
– Hyung – szólalt meg halkan Sungyeol. Leült a mellette lévő székre, és óvatosan Sunggyu vállára tette a kezét. Tekintete aggódva fürkészte a legidősebb beesett, sápadt arcát. – Haza kellene menned pihenni. Enni valamit.
Sunggyu nem válaszolt, a szája ki volt száradva.
– Hyung… – kérlelte Myungsoo. Ő az ágy másik felére állt, és leguggolt, hogy szemmagasságban legyen Sunggyuval. – Mi itt maradunk. Ha bármi történik, rögtön felhívunk. Kérlek, menj haza!
Sunggyu nem nézett rá, mintha nem is hallotta volna. A tekintete, az a tompa, fátyolos tekintetet halálra rémisztette Myungsoot. Felnézett a többiekre. Dongwoo tanácstalanul, Sungjong könnyes szemekkel néztek vissza rá. A legfiatalabb ezután a fiú ágya mellé lépett, és megfogta a szabad kezét. Furcsán meleg és izzad volt a tenyere.
– Hyung, hiányzol – suttogta neki, arcán lefolyt egy könnycsepp. – Tudod, nem baj, ha piszkálsz. Nem baj, ha ütögetsz, vagy belém kötsz. –  Sungjong a pólója ujjával letörölte a könnyeit. –  Csak ébredj fel, jó? Most az egyszer, hadd parancsoljak én neked. Ébredj fel!
Myungsoo megszorította Sungjong vállát.
– Sunggyu, kérlek, menj haza. Pihend ki magad, és reggel gyere vissza – kérte halkan Hoya.
– Nem vagyok fáradt – jött a tömör felelet. – Nem vagyok éhes sem. Csak hagyjatok.
Az öt fiú egymásra nézett, de tudták nem tehetnek semmit. Sunggyu semmi pénzért nem hagyta volna magára a fiút a kórteremben. Így hát mind az öten a fehér ágy köré álltak, és óvóan közrefogták a benne fekvő fiút. Az arca izzadt volt, mintha lázas lett volna, a halántékán izzadságcseppek gyöngyöztek.
– Nem kellene… – azonban Hoya nem tudta befejezni a kérdést, mert ebben a pillanatban ismét kinyílt a kórterem ajtaja, és belépett rajta a főorvos.
Sunggyu abban a pillanatban felpattant, a többiek pedig megpördültek.
– Doktor úr – szólította meg Sunggyu, de a hangja remegett. – Hogy van?
Az orvos rápillantott a sérültre, majd a műszerekre, lekörmölt valamit a papírjára, végül az ágy végére akasztotta az adatokat. Dongwoo megpróbálta elolvasni, de semmit nem látott.
A doktor arca egyáltalán nem volt biztató.
– Tegnap éjjel felébredt – kezdte az orvos, egyenként mindegyikük szemébe nézett. Határozottnak tűnt, de a szemében valami ősi szomorúság ült. – Épp csak egy rövid időre, míg maguk elintézték a papírmunkát. – Az orvos egy pillanatra elhallgatott, és a mozdulatlan fiúra pillantott. – A vizsgálatok alapján nincs olyan sérülése, ami maradandó lenne. A bordái eltörtek, de fel fog épülni. A sebei be fognak gyógyulni.
Sunggyu ereiben meghűlt a vér.
– De…?
A többiek megfeszültek, mind az orvosra meredtek. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Sungjong némán imádkozott, kérte az összes istent, aki csak odafigyelt rájuk, hogy ne kapjanak rossz híreket.
– A fejét ért ütés nagy károsodásokat okozott.
Sunggyu állkapcsa megfeszült.
– Miféle károsodásokat? – A hangja kíméletlen, és kifejezéstelen volt. Felette ezt a kérdést, pedig mélyen legbelül rettegett a választól.
– Az ütés következtében…
Sungyeol, aki a legközelebb állt Sunggyuhoz utánakapott, mikor a fiú lerogyott a székre. A vére a fülében dübörgött, a tekintete elhomályosodott. Az ajka megremegett, mikor ismét a fehér lepedők között fekvő, öntudatlan fiúra nézett. A fülében az orvos szavai dübörögtek.
– Mit tettem? – suttogta értehetetlenül, a hangja remegése elnyomta a szavait.

* * *

Aznap este hideg volt, és esett a hó. Sunggyu és Woohyun a gyakorlóteremből tartottak hazafelé. Ők ketten a duettükre készültek. Egy előadásra, amit csak ők ketten tartottak, amire már hónapok óra készültek. Boldogak és izgatottak voltak, főleg Woohyun, akinek be nem állt a szája, mindig csak erről tudott beszélni, mindig csak a dalukat dúdolta. Főzés közben, a zuhany alatt, a fülhallgatójában is az ő daluk szólt, mielőtt elaludtak volna, Woohyun ezt a dalt suttogta Sunggyu fülébe. Lassan torkig volt vele, pedig még egyszer sem adták elő. Mégsem szólt soha, hagyta Woohyunt, hadd élvezze, hadd legyen boldog. A mosolya, a vidámsága Sunggyut is boldoggá tette. Ahogy teltek a napok, és a koncert egyre közelebb és közelebb került Sunggyu napról napra még jobban és jobban beleszeretett a fiúba.
De aznap este veszekedtek. Már nem is emlékezett rá, mi volt az oka. Apróság, hülyeség. Éppen hazafelé tartottak, Sunggyu vezetett. Esett a hó, nagy pelyhekben, alig lehetett látni az esti sötétben, hiába égtek az utcai lámpák. Hideg volt, Woohyun fázott. Sunggyu pedig nem adta oda neki a kabátját, mert dühös volt. Kiabált vele. Woohyun felelőtlen volt, majdnem tönkretett mindent, majdnem elszúrta a koncertet. Már csak napok voltak vissza és kis ideig úgy tűnt, az egészet le kell fújni. Mindent, amiért hónapokig dolgoztak.
– Befejeznéd az ordítozást? – kiabált Woohyun, és rácsapott a műszerfalra. – Felfogtam, érted? Elkövettem egy hibát! De meg is oldottam!
– A rohadt életbe is, Woohyun, majdnem mindent tönkretettél! Egy hajszálon függött, hogy nem kellett lefújni azt, amiért hónapokig dolgoztam! – fújtatott az idősebb, a keze megfeszült a kormány körül.
– Dolgoztál? – fordult felé lendületesen Woohyun, a tekintete szikrázott a dühtől. – És akkor én mit csináltam, Sunggyu? Koktélt iszogattam, és TV-t néztem? Pontosan annyi munkám van a koncertben, mint neked! Ugyanannyit dolgoztam, mint te! Az én álmom is majdnem tönkrement! Én is be voltam szarva, igen! Szóval ne csinálj úgy, mintha én semmit se tettem volna ezért a koncertét!
– Hát, amit tettél is, az is majdnem tönkretetette az egészet! – ordított vissza Sunggyu, az erek megfeszültek a nyakán, és olyan hevesen vette a levegőt, mintha 10 kilométert futott volna.
– Rohadj meg, Sunggyu – köpte oda neki. – Tudod, mit? Lépj is fel egyedül! Úgyis mindenben olyan tökéletes vagy, egy duettet is le tudsz vezényelni egyedül!
– Nem lenne semmi baj, ha te nem lennél ennyire felelőtlen, és gyerekes! – csapott a kormányra.
Woohyun már nyitotta a száját, hogy odavágjon neki valami baromi keményet, de már nem volt ideje rá.
Nem Sunggyu hibája volt. Ha az ő hibája lett volna, sokkal könnyebb lett volna elviselni a következményeket. A motoros mintha a semmiből jött volna, olyan sebességgel, amit már nem lehetett kikerülni. Woohyun még látta, ahogy az ő oldala felőle csikorgó kerekek hangja, és reflektorok fénye villan, de már nem tudta felfogni, mit jelent ez. Csak egy pillanat volt az egész, és minden elsötétedett.

* * *
– Meg… megvakult? – Sungjong hangja elcsuklott, és néma zokogás tört fel a torkán. Myungsoo ajka remegett, Hoya a hajába túrva hátat fordított a doktornak, hogy eltakarja, az arcára kiülő fájdalmat.
– Nem. Nem vakult meg. De a szemei olyan károsodást szenvedtek, amit nagyon nehéz meggyógyítani.
Sunggyu felkapta a fejét.
– Ez azt jelenti, hogy van esély? – a hangja megemelkedett egy oktávval. Égett a mellkasa, semmi mást nem kívánt, csakhogy… nem is tudta, mit akar. – Van esély, ugye? Nagyon nehéz, de van esély, igaz?
A doktor nehéz és nagy levegőt vett.
– Mikor azt mondtam, nagyon nehéz, nem csak arra gondoltam, hogy a műtét lesz nehéz. Vagy hogy Nam Woohyunnak lesz nehéz. – A doktor tekintete olyan őszinte volt, hogy Sunggyunak összerándult a gyomra.
– Nem számít – rázta a fejét Sunggyu, de bele kellett harapnia az ajkába, hogy nehogy kitörjön belőle a zokogás. Mi van, ha még több fájdalmat okoznak Woohyunnak? A fájdalomcsillapítók eltompítják ugyan, de pokoli kínt állhat ki ezekben a pillanatokban is. – Ha van esély arra, hogy a szeme meggyógyuljon, akkor kérem, mondja el! – folytatta. – Nem számít, mennyibe kerül!
A doktor a fejét rázta.
– Nem érti, miről beszélek – mondta halkan.
– Akkor magyarázza el! – csattant fel Sunggyu, és jelenleg a legkevésbé sem érdekelte, hogy milyen tiszteletlenül beszél az orvossal.
– Van mód rá, hogy a fiú ismét lásson. Úgy, ahogyan régen – mondta lassan, hogy mindannyian megértsék. – De ennek nagyon nagy ára van. Én most nem pénzről beszélek.
– Hacsak nem okoz neki még több fájdalmat – mondta Sunngyu, és minden szavát komolyan is gondolta –, akkor nem számít, mi az.
– Csak egy módja van.

* * *

Hirtelen minden fényben, és hangok kavalkádjában úszott. Egy pillanatnyi fájdalom összerántotta Woohyun izmait, és megmerevedett. Fájdalom. Mindenhol. A mellkasában, a fejében, a lábában. A keze viszketett, de mikor odanyúlt volna hosszú, visszataszító csövek akadályozták meg, amik egyenesen a kezébe nyomódtak. Géz. Géz fedte a bordáit, a kezeit, a szemét, és az egyik lábát.
A fény azonban a gézen is áthatolt. Woohyun óvatosan felemelte azt a kezét, amiből nem álltak ki csövek, és lehúzta a szeméről a gézt. A szeme furcsán szúrt, és száraz volt, akár a sivatag. Pislogott egy párat. Olyan érzése volt, mintha por ment volna bele. Addig pislogott, míg meg nem szűnt az égő érzés. Aztán körbenézett. A látása csak nagyon, nagyon lassan tisztult ki. A tárgyak összefolytak előtte, hiába pislogott. Minden elnagyolt volt, foltos és kusza. Mintha szemüveges lett volna, és elhagyta volna a szemüvegét. Meg is szédült a furcsa homálytól.
Oldalra fordult, ahonnét a fény jött. Hozzá nagyon közel egy kanapé feküdt, és csak azért tudta kivenni, mi az, mert alig ötlépésnyire volt tőle. A kanapén pedig feküdt valaki. Nem, nem is valaki. Még homályos látásával is ki tudta venni a vörös hajat.
– Sunggyu – suttogta, a torka száraz volt, akár a sivatag. Összeráncolt homlokkal megköszörülte a torkát. Aztán az emlékek úgy hasítottak belé, akár a villámcsapás.
Az a motoros… Az a fény és az a fülrepesztő hang… A baleset… Hirtelen minden világossá vált. Biztos kórházban van. És Sunggyu… Neki nem esett baja.
– Sunggyu! – szólította hangosabban, és iszonyúan idegesítette, hogy alig látta a fiút. – Ébren vagy?
A fiú összerezzent, és olyan hirtelen ült fel, mint akit áramütés ért.
– Woohyun? – kérdezte kissé tompán, de a fejét arra fordította, ahonnét a nevét hallotta. – Felébredtél? – A hangja elcsuklott, talán a boldogságtól, talán a szomorúságtól.
– Olyan a hangod, mint aki mindjárt elsírja magát – eresztett meg egy félmosolyt felé a fiú, de belefájdult az arca a mozdulatba, így gyorsan abba is hagyta. – Ha bőgni kezdesz itt nekem, kiröhöglek.
Sunggyu nem felelt. Woohyun gyomra összerándult. Próbált Sunggyu arcára fókuszálni, de valami nem volt rendben a látásával.
– Hé… Csak… csak vicceltem. Sírj, ha akarsz! Sírjál! – unszolta ijedten.
Sunggyu még mindig nem felelt.
– Hallasz? Itt vagy még?
– Nem látsz engem? – Sunggyu hangjában félelem csendült, és Woohyun szinte érezte, ahogy megfeszül a teste.
– Csak a körvonalad látom – vallotta be Woohyun, és próbált hunyorogni, hátha az segít. – Nagyon homályos a látásom. Valami nincs rendben.
– Az nem baj – sóhajtott a fiú, a hangjából eltűnt a rémület. – Az orvos szerint hamarosan megszokod.
– Megszokom? – ismételte Woohyun. – Micsodát?
Sunggyu nem felelt, és Woohyun kezdett ideges lenni. Nyelt egyet, hogy lenyelje a rossz érzését.
– Ugye te jól vagy? – kérdezte halkan. – Ugye te nem sérültél meg?
Sunggyu állkapcsa megfeszült.
– Túl jól vagyok. Nekem kellett volna… Nem kellett volna… – Elakad a hangja.
– Ha most elkezded magadat hibáztatni, akkor inkább menj haza, mert nem vagyok kíváncsi az önostorozásodra – figyelmeztette Woohyun.
– Kérlek, ne küldj el. – Ebben az egyetlen, rövid kérésben annyi érzelem volt, hogy Woohyunnak összeszorult a mellkasa.
– Ne haragudj – suttogta. – Nem jönnél ide? – kérte halkan, még mindig próbálva kivenni a fiú arcát. De csak a vörös haját látta. – Szeretnélek látni.
Sunggyu egy pillanatig nem mozdult. Aztán lassan, óvatosan felállt a kanapéról. Woohyun hunyorgott, és így egy kicsit mintha élesebben látott volna. Sunggyu valamit tartott a kezében. Egy botot. A bot furcsán kopogott a padlón. Sunggyu nagyon óvatosan lépdelt, Woohyun látta kinyújtott karjainak körvonalát. Az egyikben egy botot tartott maga előtt, a másikat végighúzta a fal mentén.
Woohyun nem bírt megmozdulni.
Mikor Sunggyu odaért hozzá, majd leült mellé az ágy szélére már ki tudta venni az arcát. Egyetlen karcolás húzódott rajta, és pár a nyakán. Ezt leszámítva szinte sértetlennek tűnt. Woohyun hiába érzett megkönnyebbülést, képtelen volt megszólalni. Tekintete feljebb vándorolt Sunggyu arcán. Hol elhomályosodott, hol kitisztult a kép előtte. Hunyorgott, hogy láthassa a fiú arcát.
Nem észlelte, csak sejtette, hogy a teste megfeszül, a szája megremeg, a gyomra összerándult.
Sunggyu nem nézett rá. Nem azért, mert nem akart. A tekintete homályos volt, de nem azért mert sír.
Hanem mert Sunggyu egykor fekete szemei eltűntek. A helyén két tompa, idegen üvegszem meredt a semmibe.
Az ő tompa látása… Hogy Sunggyu azt mondta, hamarosan megszokja… Az a bot Sunggyu kezében… Hogy a falnak támaszkodott… Hogy olyan óvatosan járt…
Woohyun torkán vigasztalhatatlan zokogás tört fel. A szája elé emelte a kezét, a könnyei végigfolytak az arcán, a válla megállíthatatlanul rázkódott.
– Csss – suttogta Sunggyu, de az ő hangja is elcsuklott. Előrehajolt, kezével vakon kutatott Woohyun után, majd mikor megtalálta a karját magához húzta, és átkarolta. – Minden rendben van! – suttogta, a hangja mégis megbicsaklott minden szó végén. – Már minden rendben van. – Állát a feje búbjára tette, vigasztalóan simogatta a hátát.
A fájdalom olyan mélyről jött, hogy nem tudott tenni ellene. Mintha felégette volna kívül s belül, úgy cikázott végig az erein, mint valami mérgező láva. Woohyun elviselhetetlenül, tisztán látott maga előtt mindent, ami történt. Tisztán hallotta, ahogy Sunggyu kiabált vele, emlékezett a hirtelen fényre, a kerékcsikorgásra… aztán semmire. Már csak arra, hogy felébred. Nem úszta meg. Nem úszta meg sérülés nélkül. És Sunggyu… Az ő gondoskodó, szerető, mégis makacs és idegesítő Sunggyuja… Az a fiú, akibe beleszeretett, aki új értelmet adott az életének, aki miatt végre úgy érezte, él… A fiú, aki minden nap újra meg újra megdobogtatta a szívét, és ő újra meg újra beleszeretett…
Woohyun eltolta őt magától, két kezébe fogta az arcát, és zokogva a fájdalomtól, a keserűségtől, a reménytelenségtől, a bűntudattól szorította az arcot, ami a mindenét jelentette. Nézte azokat az idegen, tompa a szemeket, miközben a mellkasát összeszorította a kétségbeesett fájdalom.
– Mit tettél? – A szavai szinte érthetetlenek voltak.
Sunggyu válla is rázkódott, lehajtotta a fejét, nem akarta, hogy Woohyun lássa azokat a valamiket a szemei helyén. Azoknak a fekete szemeknek a helyén, amikre valaha azt mondta, olyan gyönyörűek, hogy minden alkalommal elveszik bennük, ha csak belenéz.
– Ne hajtsd le a fejed! – dörrent rá Woohyun keserűen, és kényszerítette Sunggyut, hogy nézzen fel. A fiú lehunyt szemmel felemelte a fejét. Woohyun szíve majd kettéhasadt, a gyötrelem marta a mellkasát.
– Kérlek…
– Megvakulhattál volna – suttogta Sunggyu, és összeszorította a szemét. – Az orvos azt mondta, csak egy megoldás van. – Sunggyu óvatosan tapogatózva megkereste Woohyun kezét az arcán, és megszorította. – Nem is volt kérdés, mit teszek.
– Miért? – suttogta Woohyun, a keze lehanyatlott. A hangja teli volt keserűséggel. – Miért csináltad ezt?
– Mert szeretlek. – Olyan szép szavak. Olyan egyszerűnek tűnnek. Olyan könnyedén ejtette ki őket. Mintha mindent meg lehetne magyarázni azzal, hogy szereti őt. Mintha mindenre mentség lehetne a szerelem. Számára talán így is volt. Számára ilyen egyszerű volt az egész. Nem gondolkodott, mikor az orvos azt mondta, Woohyun csak akkor fog újra látni, ha egy egészséges szemet kap. Olyan egyszerűen jöttek ki a szavak száján, mintha csak az ebédjét ajánlotta volna fel. Nem volt min gondolkodni.
– Én egész életemben csak kerestem azt a valamit, ami értelmet ad annak, miért is létezem – folytatta Sunggyu. – Azért akartam énekes lenni, mert ki akartam önteni a szívem a világnak. Most már azért akarok énekelni, hogy elmondhassam mindenkinek, mennyire szeretlek. Nem tétováztam. Csak attól féltem egyedül, hogy aznap láthatlak utoljára. – Az ajkára szomorú mosoly kúszott. – Önző voltam egy pillanatig, tudod? Nem akartam feladni, hogy láthassalak. Nem akartam, hogy az legyen az utolsó alkalom, hogy láthatom a mosolyod, vagy az örömöt csillogni a szemedben. Szerettem volna látni az arcod, mikor megkérem a kezed. Minden reggel úgy akartam ébredni, hogy te vagy az első, akit megpillantok. Nem akartam ezt feladni. A világot már eleget láttam, nincs semmi új, amit mutathatnának nekem. De belőled még nem kaptam eleget. Téged nem láttalak eleget. Utáltam magam, hogy annyi időt elvesztegettem, hogy nem szenteltem többet arra, hogy csak nézzelek. Szerettem volna látni az arcod, mikor felviszlek az Eiffel torony tetejére. – Woohyun mellkasában a zokogás nem apadt el, a fájdalom nem hagyott alább, minden szó egy újabb kés, egy újabb seb volt a lelkén. A könnyek végigfolytak az arcán, és a reménytelenség szinte felemésztette. – Szerettelek volna fekete öltönyben látni az oltárnál, szerettem volna látni a mosolyod, a boldogságod. – Sunggyu lehajtott a fejét. – De azt még jobban akartam, hogy te láthasd mindezt. Hogy láthasd az Eiffel tornyot, a tengert, a naplementét, a hegyeket. Hogy láthass engem, hogy tudd, nem érdekel, ha vak is vagyok. – Sunggyu óvatosan tapogatózni kezdett az éjjeliszekrényen, az ujjai finoman siklottak végig a fán. Végül rátalált arra, amit keresett. Egy apró tükörre, amit most Woohyun elé emelt.
Woohyun keze remegett, de elvette Sunggyutól a tükröt, azt hitte képes lesz rá, mikor belenézett.
A torkából fájdalom tört fel. Sunggyu valaha oly gyönyörű szemei most az ő arcából pislogtak rá. Azok a fekete, csillogó tekintetek, az a tűz, ami lobogott benne, amibe Woohyun beleszeretett most már az övéi voltak. Azokkal a szemekkel, amiket annyira szeretett most már ő látott.
Woohyun lehunyt a szemét, de a vállát rázó zokogás, a szívét tépő fájdalom ettől még nem szűnt meg.
– Látni fogom mindezt – ígérte halkan. – És mindegyiket veled fogom megnézni. Aztán majd elmondom, milyen volt. Úgy fogom elmesélni mindet, hogy úgy fogod érezni, te is látod őket. Mikor letérdelsz elém, hogy megkérd a kezem – suttogta elcsukló hanggal, és a kezébe fogta Sunggyu arcát – majd elmondom neked, milyen boldog arcot vágok, és milyen szexi vagyok fekete öltönyben az oltár előtt.
Sunggyu arcán boldog, igazán boldog mosoly terült szét.
– Ne fogom elfecsérelni az ajándékot, amit adtál nekem – ígérte Woohyun, és úgy simogatta Sunggyu arcát, mintha az érintés meggyógyítaná a sebet a lelkén. Sunggyu is felemelte a kezét, ujjai tétován érintették meg a fiú arcát. Kitapogatták az ajkát, az orrát, majd a szemét. Óvatosan, finoman simogatta meg azokat a szemek, melyek valaha az övéi voltak.
– Kérlek, vigyázz rájuk – suttogta, majd forró, fájdalommal, bűntudattal, keserűséggel és boldogsággal teli csókolt lehelt Woohyun arcára.

_____________________________

Ha szánsz rám pár percet, hogy megoszd velem a véleményed a történetről, azzal igazán boldoggá tennél! Minden visszajelzésnek örülök!

Nincsenek megjegyzések: